Jönnek az ikrek!

A csütörtöki nap tanulsága, hogy egy 34 hetes ikerterhes ne felejtse el, hogy 17 kilóval nehezebb és már nem tud úgy intézkedni, mint korábban. A nap úgy indult, hogy a fejemhez kaptam, hogy te jó ég, ma is el kell küzdenem magam a TB papírért a háziorvoshoz. Nem tudom ki találta ki a rendszert, ha egyszer az ember 26 hetesen kap egy papírt a nőgyógyászától, hogy veszélyeztetett terhes, akkor miért kell ezt a papírt 2 hetente újra és újra megújítani és bejárni a fecnikért…. Na mindegy. Szóval letotyogtam a rendelőbe, kivártam a sorom, a dokinő (70+) megmérte a vérnyomásom, azt mondta jó (de hogy ez a „jó tartomány” nála mit takar, nem derült ki).

Hazatotyogtam és már jött is Kriszta, hogy menjünk ajándékot vadászni Linda keresztlányomnak. A kívánság egy igazi csajos roller volt, amit természetesen az egyik legnagyobb lapterületű játéknagykerben nem lehetett kapni. Kb. fél órát kacsáztunk az üzletben, de nem találtunk semmi jót. Átcaplattunk a madaras teszkóba, amin szintén végigkacsáztunk, de csak műanyag rollert találtunk. Én itt már csak vonszoltam magam, de még utolsó ötletként felhívtam Andrist, hogy van-e neki ötlete, honnan szerezzünk 3 évesnek való rollert. „ A sportosztályon néztétek?” Höhö, eszünkbe sem jutott. Természetesen a sportosztály az áruház emeletén, 25 lépcsővel megközelíthető helyen található, de cserében kb. 5 féle roller közül lehetett választani.

Boldogan indultunk volna haza, mikor Kriszta kitalálta, hogy csináljunk a szülinapi zsúrra szilvásgombócot. Öööööööööööö…. Én főztem és sütöttem már jó pár dolgot rövid életem során, de eme gasztro-remek elkészítéséhez soha nem éreztem ingert. Tekintve, hogy Kriszta nem igazán süt-főz, lelki szemeim előtt már láttam, ahogy egyedül gyurmázom a gombócokat a bulira. A lebeszélés, miszerint lesz melegszenya, saláta és torta, ami bőven elég, nem hatotta meg Krisztát, így a gombóckellékeket is megvásároltuk.

Nem részletezem a gombóckészítési procedúrát, de pár villanásnyi pillanatkép: a krumplis-lisztes tésztanyagtól ragadó konyhai munkalapok, összeragadt nyers gombócok, lábosból kifövő, majd a főzőlapon azonnal füstölő forró víz, túl kis serpenyőbe került megpirult zsemlemorzsák vidám kiugrálása és ráégése a kerámialapra. A kb. 30 gombóc mondjuk 5 turnusban készült egymás után. A 2. után Kriszta eltűnt, menni kell Petráért a bölcsibe felirattal. A konyha tájkép csata után, a „szívásgombócok” még sehol, melegszenya a térképen sincs, vendégek érkeznek… nyirm.

Ezután már a vidámabbb rész következett, vendégek megérkeztek, jól bezabáltak a meglepően finomra sikerült gombócból, én szociálisan kivettem a részem keresztlányom szülinapi ünnepléséből és hétkor, mikor mindenki hazament, azt hittem itt a vég. Csendben és bűnbánóan bocsánatot kértem a kis pocaklakóimtól, amiért egész nap robotolt a mamájuk és ilyen terhet rakott rájuk. Biztos megértették, de bólintani már nekik sem volt erejük…

Azért a terhességnek is vannak apró kis örömei, melyek fel tudják villanyozni az ember lányát. Például tegnap szakítva az elveimmel - hogyaszongya nekem már nem kell új gönc az utolsó hónapra - turkáltam 2 tök jó tavaszi/nyári ruhát. Ezt egyébként meg tudom magyarázni... Hétvégén az anyák napi-szülinapi családi zsúron én voltam egyedül tréningnadrágban, mert ez az egyetlen kényelmes gönc maradt, amiből nem lóg ki a hasam, nem szorít seholsem ha leülök és nem kell bugyit alá venni. Ha a kis pomogácsok bent maradnak még 4-5 hétig és emberek közé kell mennem, akkor viselnem is kell valami normálisat, nem igaz?  Mindenestre kéjes örömmel töltött el, hogy normális (és nem kismama) üzletben, rendes emberek között válogathattam a ruhák között és vehettem 2 nem terhes (de igaz 48 méretű) ruhát. Nemsokára rakok fel képet is.

A tegnapi nap másik boldogsága az volt, hogy hazajöttem, és bár vicces tornagyakorlatok árán, de legyantáztam a jetiszőrt a lábam alsó részéről. Máshova már nem ér el a kezem, de itt láttam mindig és zavart... De most szép, sima és fénylő, és most boldog és elégedett kismama bálna vagyok :)

Az elmúlt egy hét eléggé pörgős volt, minden napra jutott valami program. Volt barátnős köszöntés, családi nagytalálkozó, futócimborákkal hencsergés, anyák napja és férj szülinap. Sajnos még néha most is elfelejtem, hogy terhes vagyok (höhö, pedig már mindenhol türemkedik a hasam) és lazán rábólintok mindenféle meghívásra és programszervezésre. Mindenesetre a kis pomogácsok eddig jól bírják, ráhagyják a mamájukra a kis hülyeségeit, hadd élvezze még ki a gyereknélküliség utolsó heteit.

A múlt hét közepén kellett menni nagy vizsgálatra a kórházba – ctg, uhu, kukucska, pisi és vér (milyen romantikus lista így egyben….). Legnagyobb meglepetésre kiderült, hogy Annuska, aki a kezdetektől fogva példa értékűen fejvégűen feküdt, most megfordult és Ákos fúrta le magát fejjel a kijárathoz. Tehát a pillanatnyi állás szerint császár. Nyirm. Persze ezt nem lehetett annyiban hagyni, úgyhogy gyorsan felhívtam a homeopatámat és feltettem a nagy kérdést, hogy akkor most mi legyen? Fordítsuk be mindkettőt lefelé! De hogyan? Rövid gondolkodás után az ítélet: Pulsatilla C30-cal.

Azt hiszem én a világ legjobb homeopátiás alanya vagyok, ugyanis a szerbevétel után 15 perccel, iszonyatos rendezkedés és pakolás indult el a pocimban. Mindkét gyerkőc pörgött, forgott, gondolom próbálták kitalálni, anyuci most mit is akart üzenni nekik ezzel a szerrel. Ez kb. 5 napja volt, azóta tart a műsor. A dokimat tegnap kellett felhívni a laboreredményekért, azt mondta, minden érték jó, „így kell ezt csinálni”. Jövő héten kell újra menni, akkor kiderül, hogyan okoskodott a szer.

Ja, és hogy dicsekedjek, ma már betöltöttük a 34. hetet és a múlt heti mérések alapján már 1900 és 2200 grammosak. Juppppiiii.

Amikor Andrissal megismerkedtünk, akkor hallottam először a homeopátiáról. Érdekelni kezdett, utána olvastam, kipróbáltam. Működött. Ezután nem volt kérdés, ha van homeopátiás nőgyógyász, akkor keresek egy olyat.

Azóta eltelt még egy év és én tovább okosodtam, sőt még egy homeopátiás alaptanfolyamot is elvégeztem. Ez eddig mind remek. No de ahogy közeledik a szülés időpontja a dokim adott egy listát mi az amit "szülésre felkészítés" címén be kellene szednem... Hát érdekes egy felsorolás: van rajta olyan potenciájú szer is (hozzáértők kedvéért 1000-es), amit tuti hogy nem mernék bevenni előzetes konzultáció nélkül, illetvemaximum havonta egyszer; de nem naponta egyszer 5 golyót!!!

Megkérdeztük a szülésznőt is, hogy minden vajúdó kismamának ugyanazokat a homeós bogyókat adják-e, és erre azt mondta, hogy igen. Ez nekem kicsit furcsa, mert ugye a homeopátiának pont az a lényege, hogy speciálisan az egyénre alkalmazható, tehát nem olyan, mint  anormál gyogyik, hogy láz - akkor rubophen...

Megkérdeztem az én homeopata terapeutámat, hogy ő mit gondol. Természetesen igazat adott nekem, de ő meg azt mondta, hogy közvetlenül szülés előtt konzultáljunk, mert ő csak akkor látja, hogy "épp milyen állapotban vagyok" és arra tud szereket adni. Ez szintén jó, hiszen honnan tudhatnám, hogy mikor fogok éppen közvetlenül szülés előtt állni...

Úgyhogy egyelőre nem szedek semmit, de lekopogom minden rendben is van a  kis pomogácsokkal:)

Hát, egyre izgalmasabb dolgok történnek odabent a pocakban, hisz elhagytuk a 32. hetet is. Eddig néha tényleg nem is mertem odanyúlni a mocorások közben, mert nem tudtam ki-milyét-mimhez nyomja éppen... kicsit 'alien'-es volt az egész.

Most pár napja viszont már teljesen külön lehet érzékelni a kis mozgásukat és teljesen kivehető, hogy Anna a bal oldalon, Ákos pedig a jobbomon gubbaszt. Tényleg leginkább gubbasztás a legjobb szó, mert mindkettőnek a kis hátát lehet érezni, mintha direkt dugnák oda, hogy simogassuk őket.

Anna baba nagyon kis csendes, szelíd, finom mozgású kislány, Ákoska pedig egy igazi örökmozgó kis indulatlény, bármi öröme vagy bánata van (legalábbis én így élem meg), rögtön mozgással fejezi ki.

Aztán hogy ki-kire fog hasonlítani....? Andris gyerekkorában volt igazi sajtkukac (barlangban ragadás, gyújtogatás, intők stb...) mára viszont teljesen békés, lenyugodott 40-es családapa lett. Ellentétben velem, aki gyerekként a mintakislány voltam, és inkább felnőttkoromra kukacosodtam meg:)

Mindenesetre muszáj volt elbőgnöm magam, mikor Andris előbányászott egy kiskori képet magáról, mert tisztára úgy néz ki rajta mint a mi Ákos kisfiúnk.... Aztán hogy mi is lesz majd valójában, az most már nemsokára kiderül...

Holnap a 32. hetet is betöltöm... iiiiiiiiiiiiiiiii Az már nem semmi. Bár nem tudom, hogy a következő nyolcat hogy abszolválom. A kis pomogácsok már akkora vircsaftot tudnak a pocakomon belül rendezni (főleg Ákoska), hogy azt sem tudom, melyik szervem hova kerül utána. De azért jó dolog is, hogy íg yhírt adnak magukról.

Tegnap voltunk a szülésznőnél, illetve szülőszoba látogatáson... Nekem nagyon tetszett, olyan volt, mintha egy wellness szállodában bérelnénk egy szobát. Frissen festett falak, modern gépek, cd lejátszó, saját zuhany és wc. Tiszta új minden (1-2 éve újították fel az osztályt) és nagyon kellemes volt bent lenni. Úgyhogy egyelőre továbbra sincs bennem para a ránk váró eseményektől.

Ma meg elkezdtem beszerezni a kórházi csomagba való dolgokat: Tena-betét, bugyik stb... hát dobtam egy hátast az ajánlott betét méretétől. A patikusnő kedvesen mosolygott, látva, hogy meredek a gigaméretű "pelenkacsíkra" hogy nyugodjak meg, nem lesz ez nagy nekem.... 

És most hogy annyira ráérek, szörfölgettem egy kicsit a neten és mit találtam.... csupa jó külföldi ikres "shopping" oldalt, ahol gondolnak az ikres családokra, illetve arra, hogy ők is vevők a poénokra... itthon is elkelne egy ilyen szerintem

http://www.twinstuff.com/store/catalog/index.php
http://www.multipletreasures.com/
http://www.twinsthings.co.uk/

A magyar nyelv nagyon leleményesen több szóval is illeti a gyermekkihordási állapotot: áldott állapot, másállapot, terhesség... Azt gondolom, naná, saját tapasztalatból, hogy az utolsó két hónap a terhesség állapota. Panaszkodni nem akarok a kis pomogácsokra, mert ők egyelőre nagyon jó babák, DE

1. pont : Az alvás

Én már több mint egy hónapja "ülve" alszom. Másképp már sehogy sem megy az alvás. Van egy nagy kemény párna leghátul, ennek támasztva egy nagy puha párna, és mindezek előtt két kispárna egymáson: az alsó a deréktámasztást szolgálja, a másik a fejét és a hab a tortán a szoptatós párna, amit a térdem alá rakok hurkába, mert a visszahajló részeken mega kezemet kell tartanom, mert ha nincs egy szintben a lábammal, reggelre óriásira dagad.
Gyakorlatilag megközelíthetetlenül körül vagyok bástyázva, de hát ez van, valamit valamiért. Azért az egy nagyon mókás mutatvány, mikor éjszaka fel kell kelni pisilni és próbálom az óriás hasamat az egyre satnyuló végtagjaimmal kinyomni és letornászni magam az  ágyról.

2. pont: Alienek a hasamban

A gyerekőcök a hirtelen beállt 20-25 fokos melegre hiperaktívak lettek már vagy másfél hete. Ez a kedves "jaj de aranyosan mozog " és 'olyan mintha belülről masszíroznának" érzésen túl, azért kemény mortal kombat rúgásokkal is jár... ami természetesen nem kellemes. Néha elnézegetem a meztelen pocakom, ahogy épp hullámzik és dudorodik össze-vissza a mozgástól és arra gondolok, ez valami sci-fi filmben simán elmenne bármelyik trükk helyett.

3. pont: Árnyéka vagyok hajdani önmagamnak

Ezzel a legnehezebb szembenézni, hogy gyakorlatilag napról-napra kevesebb erőm van. Mondjuk a heti 3 úszás még megy, de ezenkívül akár a séta, akár a házimunka egyre több energiát vesz el és bele kell jócskán pihennem eg-egy ilyen aktivitásba. Árnyéka és ugyanakkor duplája vagyok régi önmagamnak, reggeli mérés szerint már 15 kilót foglaltak el bennem a gyerkőcök.

VISZONT!

1. ellenpont:

Nekünk lesz a legjobb júniustól.

2. ellenpont:

Mindenki helyesnek találja a pocakomat.

3. ellenpont:

Nekem is tetszik a pocakom (soha nem volt ilyen szép feszes a hasamon a bőr. iiiiiiiiiiiiiiiiiiii)

4. ellenpont:

Gyönyörű baba bőröm lett, szép a hajam és a körmöm.

5. ellenpont a nyígáshoz:

Nagyon jó együtt:

Már túl vagyok a harmadik itthon töltött héten. Még saját magam is meglepődöm, hogy mennyire hamar telik itthon az idő. Az első hét mondjuk furcsa volt, mert én is rá voltam még kattanva a munkára, naponta többször beszéltem a bentiekkel, észt osztottam stb. A második héten meg már egyre kevesebbszer jutott eszembe az egész munkahelyesdi… Meg persze kitaláltam, hogy amíg így egyben vagyok menjünk még el kettesben Andrissal Sopronba, „lenyaralni” a még nászajándékba kapott utalványt. Természetesen sikerült a március végi tél utolsó napjait kifognunk, így a napozások és az erdei séták kimaradtak, cserébe viszont minden nap úsztunk sokat, amit a gyerkőcök is nagyon élveztek.

Tekintve a mi sajátos életvitelünket, továbbra is 5-kor keltünk minden nap, ami nem is volt baj az első két nap, mert a városi uszoda, ahova belépőt kaptunk 5.30-kor nyitott hétköznap. De jött a szombat, amikor csak 9-kor volt nyitás. Jót röhögtünk magunkon, hogy biztos nincs más ember a szállodában rajtunk kívül, aki reggel 5-től rádiót hallgat/tévézik/társasozik – azaz próbálja elütni az időt reggel 7-ig, hogy kinyisson végre a szállodai uszoda :)

Bepróbálkoztam egy kisebb, 3km-es túrával is, amin rajtunk kívül vagy 20 nyugdíjas és egy kisgyermekes pár vett részt, de nincs mit szépíteni a dolgon… kb. 1 kili után, ahogy emelkedni kezdett az út, tudtam, hogy ez nekem már nem fog menni, úgyhogy szépen visszakullogtam az ösvényen.

Nem volt rossz Sopron, de be kell vallanom, hogy a megérkezésünk 4. órájában én már azt mondtam Andrisnak… jó itt, de inkább most már csak otthon legyünk a terhesség végéig…

Mozgalmas hétvége van mögöttünk: vonattal utaztam Fehérvárra, vendégségben voltunk Sukorón, volt részünk havas-esős-viharos szeles-napsütéses időben, sétáltunk a környéken és persze vasárnap este elvileg színház. Andris szüleitől kaptuk még a színházbérletet karácsonyra, hogy a három testvér és az oldalbordák hadd szórakozzanak egy kicsit havonta egyszer. Ez a világ legjobb ötlete... de.. tekintve minibálna mivoltomat és a kezdési időpontot (19.30... nyim) a mostani színházasdihoz nem volt sok kedvem. Egy dolog miatt azonban nagyon érdekelt a dolog, gimnáziumi kötelelzők közül az egyik kedvencem, a Vörös és Fekete volt műsoron.

Megtettük a szükséges előkészületeket: laposüveg ásványvíz a táskába, kényelmes ruha, pocaklakó gyermemek informálása a programról. Gyermekeim nem voltak túl lelkesek a kései programtól, volt egy kis tiltakozás, hogy most akkor ha este van és ők eddig azt tanulták, hogy ilyenkor aludni kell, akkor miért megyünk bőgő autóval valahova.... Na mindegy, jó lesz.

Háromnegyed nyolckor nagy nehezen felment a függöny és elkezdődött valami színházi játéknak csúfolt borzalom. A rendezést bármelyik általános iskolai színjátszókört vezető elirigyelhette volna, a karakterek bénák voltak és eleve az egész egy vicc volt. A legérdekesebb viszont a bojkott volt a gyerekek részéről, mert nekik sem tetszett a darab, soha semmi nem váltott ki ekkora, heves tiltakozást náluk, mint most Julien Sorel  szenvedése a színpadon. Ákoska vesemasszírozásba kezdett, Anna pedig célzott köldökrúgásokkal erősítette meg, hogy menjünk máááá' haza.

Így a szünetben angolosn távoztunk, Andris öccse volt a legboldogabb, mert ő is hulla volt, és így "hazaviszlek Benneteket" hivatkozással leléphettek ők is.

Tulajdonképpen ez már a második hét, amit itthon töltök... Hihetetlen! Teljesen más időritmusban telnek a napok, bár a korai kelés továbbra is megvan. Igen, hétfő-szerda-péntek úszás, reggel hatkor a Komjádiban Andrissal. A maradék napokon meg már fél hét körül legkésőbb fent vagyunk. Nagy, egetrengető dolgokatmár nem hajtok véghez, és nagyon jól elsajátítottam a "szöszögést" is. Mivel mindent gyök kettő sebességgel vagyok már csak képes végrehajtani, a szöszögés a legjobb szó eme tevékenység leírsásra. (legalább megtapasztalom, hogy az általam überlassúnak ítélt emberek hogyan is élnek a maguk világában).

A napok egyre hosszabbak lesznek, és bár elég hideg van még odakint (tegnap és tegnapelőtt havazott), azért betakarózva ki lehet feküdni a napra jó félórára. A kis pomogácsok is élvezik, akkor mindig nekiállnak napozni ők is :)

Az emberek (az utca emberei) pedig eddig egyértelműen pozitívak. A buszon mindig átadják a helyet, mosolyognak a pocakomra, az újságos pedig jó egészséget kíván a pocaklakónak.

Próbálom tudatosan előre pihentetni magam, mert még 12-13 hét és indul az ÉLET!

Most olvasgattam Hidas György és Raffai Jenő könyvét a Lelki köldökzsinórt, ami nemcsak engem, de a babócákat is eléggé megérintette. Azt írják, hogy az anya belső világának minden rezdülése érinti a baba testét és lelkét, hiszen egy lelki köldökzsinór köti össze az anyát magzatával. Ez a csatorna arra is használható, hogy tudatosan megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot a pocaklakókkal. A könyv erről szól, jó hosszú elméleti rész után, szerencsére van benne gyakorlatibb rész is, amikor már aktív anyukák mesélnek arról, hogy nekik hogy sikerült kapcsolatba kerülniük a babájukkal. Nagyon érdekes történeteket mesélnek el, nekem néha kicsit misztikus módon, pl. hogyan sikerült kapcsolatba lépniük a saját placentájukkal vagy méhszájukkal.

Mindenesetre érdekes volt, hogy az ikreket is érdekelte, folyamatos mozgás kísérte végig az olvasást, mintha ők is zsibogtak volna, hogy igen-igen, mi is tudunk kommunikálni veled, mama. Úgyhogy ma már naponta beszélgetünk, hosszabban-rövidebben, és lassan megpróbálok majd zenével is kapcsoltba lépni velük. ( mondjuk Andrissal eddig is nyomattuk nekik esténként az Este jó, este jó kezdetű Zelk Zoltán verset…)

Egyébként pénteken voltam terheléses vércukorvizsgálaton, ahol már többedszer éreztem úgy, hogy a választott dokim mostanában túlontúl népszerű lett és már annyian járnak hozzá, hogy nem marad ideje igazából senkire sem rendesen. Na szóval jól berágtam rá valamiért és akkor a vérvételen az én drága Anna kislányom, amikor érezte, hogy anyukája fejét elönti a düh, akkor a kis arcát elfintorította (láttam a lelki szemeimmel!) és pici lábával egy óriási rúgást küldött a dokim felé. Nekem eléggé fájt, de röhögnöm is kellett magamban: tényleg működik köztünk a lelki zsinór… tudják, mikor kell megvédeni a mamájukat. :)

Február 26-án végre eljött a nagy nap, megyünk babamozizni!!!! Igaz, hogy Egy héttel korábban a saját dokim is meguhuzott (hoppá-hoppá, hogy nyomom a terhes szlenget), de a képeken leginkább szétlapított lángosok látszottak, úgyhogy elhatárolódtam, a fotókon biztos, hogy nem a mi gyerkőceink vannak. :)

Szóval csütörtökön anyuval és anyósommal karöltve mentünk a csajos-mozis programra. A hely nagyon szimpatikusnak tűnt a neten, és ahogy beléptünk, tényleg kulturált, barátságos közeg fogadott. Meg 28 fok. A szonográfus nő rögtön betuszkolt minket a dzsungel-páratartalmú vizsgálóba és már feküdhettem is fel az ágyra. A nagyik irtó helyesek voltak, illedelmesen leültek mellém egy-egy székre, de abban a pillanatban, ahogy megjelent az első kisbabafej a kivetítőn, azonnal felugrottak és megálltak a képernyő előtt két centivel. A mozit végig innen nézték…

Aranyosan megmutatták magukat a kis pomogácsok, Annácskát sikerül többször szemből „elkapni”, Ákosunk azonban rafkósan elúszott az uhu elől és mindig a méhlepénybe fúrta magát, miközben vadul rugdalódzott húgocskája felé.

Minden szép és jó volt és pláne megható – van üzleti érzékük a 4d-seknek, a mozi alatt végig Enyát nyomtak -, de volt két zavaró elem. A szonográfusnő körülbelül percenként kötelességszerűen elhadarta, hogy „milyen szép tündérvirág, édes, szerelmetes gyerekek ezek”… Grrrrr, tudom, hogy azok, de ő ne beszéljen így az én kisbabáimról… A másik, hogy a majdnem 30 fokban, kitalálta az asszony, hogy forduljak már az oldalamra, mert ott akar matatni a géppel. Próbáltam jelezni, hogy ez nehéz lesz, mert a kis pomogácsok nehezen tűrik az oldalt fekvést, de csak bepróbáltuk a pozitúrát…. Kb egy percig bírtam tartani magam, aztán éreztem, hogy száll ki a vér a fejemből, és ennek menten ájulás lesz a vége. Szerencsére nem hagytam magam és egy bálnaszerű mozgást bevetve újra rendes pozícióba vágtam magam. (Mondjuk ezt a jelenetet még 2-szer ismételtük meg)

De a lényeg a lényeg, hogy a babócák jól vannak, Ákos máris elhagyta Annát növésben, de még van három hónap…. Az arányok változhatnak, úgyhogy hajrá csajok! ;)

És akkor íme az ikrek:

Most egy jó ideje nem írtam. Új képek nem készültek, no meg február 11-én majdnem történt valami, aminek egy darabig a hatása alatt voltam. Hazafelé autóztam munka után és már majdnem hazaértem, amikor mikor a semmiből előtűnt egy BMW kb. 120-szal az én sávomban szembe. Én teljesen leblokkoltam, mert annyira látszott, hogy ebből frontális ütközés lesz. Közelről láttam a BMW-t vezető fiatal srác arcát, aki az utolsó pillanatban rántotta félre a kormányt. Centiken múlt az egész. Illetve a Jóisten ujján, aki arrébb tolta az autót. Enyhe sokkot kaptam, félreálltam és éreztem, hogy a pocakom is a felére ugrott össze. Szinte éreztem, hogy a kis babócák is összebújtak félelmükben. Aztán még később este is csak feleannyi mocorgás volt, gondolom megijedtek rendesen. Sokat simogattam és szólongattam őket, hogy megnyugodjanak.

Én mindig attól félek, hogy hiába vigyázok én magamra-magunkra és próbálok mindent megtenni az épségünkért, ha vannak felelőtlen nemtörődöm emberek... Mindenesetre akkor az égiek megóvtak bennünket, úgyhogy mivel február 11-kén Bertold nap volt, ünnepélyesen kinevezem Szent Bertoldot az ikresek szentjének ;)

Egyébként eme kis kalandot eltekintve minden oké velünk. Jól vagyunk a kis pomogácsokkal, akik már fél kilósak fejenként és csütörtökön megyünk 4D-re babamozizni… Juhéééé

Ez a blog is úgy született, hogy szerettem volna valami naplószerűséget a babavárás (azaz  helyesen... indokolt többes számban: helyesen a babák várása) alatt. Mert hát a „jó anya” mindent megörökít a várandóssága alatt is. Na most az első három hónap úgy eltelt mintha nem is lett volna, pörgés a melóhelyen és persze izgalom, hogy megváltozik az életünk. Aztán, ahogy karácsony környékén egyre több szakirodalom került a kezembe, ahol azt írják, mennyire fontos megörökíteni a terhesség időszakát; és hogy a kommunikáció nem csak magunknak fontos, hanem a babáknak is. Jó… mondjuk ezt sejtettem is… de nekem ez csak nagyon lassan alakul ki – egyelőre csak tanulom, hogyan kell. Pedig Chopra szerint is elengedhetetlen a folyamatos kommunikáció az anya és a magzatok között…

Ha kenem reggel-este a hasamat, mindig eszembe jut, hogy vajon ők ezt simogatásnak érzik-e, vagy már most vannak olyan okosak, hogy tudják, hogy ez a kenegetős hercehurca csak az anyukájuk hiúsága miatt van?

Este, ha megkezdődik a mocorgás, akkor szoktam simogatni őket, de a beszéd még nem megy… nyirm…. Üdvözölni szoktam őket, de egy-két szón kívül nem tudok mit mondani… inkább csak tovább simizem őket.

Mondjuk a fejembe vettem, hogy csinálok egy CD-t jó kis lassú, meditatív zenékkel és elalvás előtt benyomom a pocakom elé, hadd szokták mire kell majd elaludniuk. De pl. azt, hogy én vagy Andris énekeljek nekik, mint ahogy Pinkód Gabiék csinálták, nem merem bevállalni. Höhö a két kappanhangú szülő, ahogy cincog a pocaklakóknak….Szegények szét is rúgnák a hasamat az ijedtségtől…

Viszont, ha már kommunikáció… most hogy van már vízálló mp3 lejátszóm, nagyon jókat úszom reggelente a Komjádiban. És úgy érzem, hogy a babák is élvezik a zenére úszást. Akkor ez is egyfajta kommunikáció, nem? Azért ígérem, próbálok fejlődni e téren is és "jó anya" lenni…

Addig íme 3 kép a babócákról (szégyellem, de nem tudom melyikük-melyik a képeken), de mindenesetre ez a három héttel ezelőtti állapotuk.

A gondolkodó baba.... Kezecske az arc előtt (Andris így szokott aludni)

A mosolygó baba, kicsit közel volt az ultrahang készülékhez, azért van a kis fején a két fekete folt.

Ez pedig egy elégedett, boldog babakép:)

Karácsonyra szinte minden rokon és barát babakönyvet ajándékozott nekünk. Külön polcot kellett nyitni a baba, baba-mama, kispapa témáknak. Höhö, ki gondolta volna, hogy ennyi könyv születik (éééérted, születik:) ebben a témában… A skála egyébként mind a színvonalat, mind a minőséget tekintve elég eltérő. De a legjobb az egészben, hogy gyakorlatilag nincs olyan tézis, amit egy másik könyv másik szakértője meg ne cáfolna…

Tehát sok okos szerint tilos a terhesség alatt kádban, meleg vízben fürödni, míg ugyanakkor másik könyv még okosabbjai szerint kifejezetten jót tesz néha, mert nyugtat és lazít. Egyik könyv szerint ikreseknél tiltott a mozgás, a másik szerint igenis kell mozogni.

Sok könyv ír a magzatvédő tabletták áldásos hatásáról (főleg ikreseknél!), de én kezdetektől fogva nem rajongtam a művitaminok kapkodásáért és ’hálistennek’ a dokim se nagyon forszírozta.

Aztán itt van a rengeteg kismamaújság, weboldal és áruház ezernyi árucikk, ami persze „nélkülözhetetlen Neked és a kisbabádnak”. Ha „jó anyaként” mindent megvásárolnék, amit létfontosságúnak ítélnek, akkor valószínű hitelt kellene felvennünk. Eddig mondjuk nem sok mindenre költöttünk. Vettünk a neten két babahordozót, illetve egy babakocsit. De mi lesz a többi szuperszükséges dologgal: fertőtlenítő berendezésekkel, párásítóval és egyéb fontos kütyüvel? És hát… a jelenlegi parám (5 hónapos terhesen), hogy vegyünk-e légzésfigyelőt a kis pomogácsoknak, vagy ne? Az ikres fórumon is elég sok vélemény van erről és tudom, hogy senki nem fogja a tutit megmondani nekem. Tehát a „jó anya” egyelőre még kialakulóban van.

Végül is, jogos kérés, hogy egy babaváró blogban legyenek képek, úgyhogy most pótolom a hiányosságokat.

Szóval ez a kép 2008. december 31-én készült, szilveszterkor; a babavárás 16. hetében.

Szintén ugyanakkor.

Ez már február 3. Kis babócák már 21 hetesek!

Szintén február 3., felöltözve... Így nagyobb pocim van, nem?

Közhellyel muszáj indítanom, de hihetetlen, hogy már elrepül a babavárás fele, betöltöttem a 20. hetet… Összességében nézve nagyon élvezem a babócák várását. Nem voltak rosszulléteim, nem voltam kívánós – eltekintve a terhesség eleji időszakot, amikor 2 naponta muszáj volt mogyorókrémet ennem; és hogy egyszer majdnem elájultam a villamoson, mert annyira megkívántam gondolatban a tőkehalmájat - , nem híztam (egyelőre) brutálra és még nem is lettem ragyás. A bőröm minden szempontból csodás, kamasz koromban a fél karomat odaadtam volna, ha ilyen az arcbőröm. A pocakom szép feszes (erről is sokat álmodoztam régen) és lett némi mellem is.

A gyerkőcök úgy kb. a 16. héttől érezhetően is mozgolódnak, de csak egy helyen érzem őket igazán, a jobb oldalon; ahol elvileg Ákoska táborozik. Még nem igazán alakult ki olyan igazi kapcsolat közöttünk, én néha még nagyon megilletődök, ha nagyobb rúgást/mozgást érzek.

A melóhelyem egyre felejtősebb, leginkább az Ábelnek oly sokszor emlegetett rövidítéssel tudnám jellemezni VLSZ azaz (bocs!) „vastagon leszarom”. Nem akarok már egyetlen új projektbe sem belekezdeni, úgyhogy igyekszem segíteni a többieknek, de túlzásba persze nem viszem az ittlétet.

Nincs bennem para a jövőt illetően, hogy-s-mint lesz majd a gyekőcökkel, egyfajta nyugalommal várom a fejleményeket.

Van persze egy-két idegesítő dolog, de ezeket most csak felsorolásszerűen: védőnő, hasviszketés, bőr szárazság, alvási pozitúrák… No ezeket fogom legközelebb kifejteni.

Most már tényleg nagy a hasam. Vagyis nem olyan nagy, de egy normál hashoz képest már igen nagynak számít. Télikabátban még nem látszik, de ahogy kibújok, rögtön ott türemkedik előre. És persze az emberek meg kommentelnek.

A legviccesebb a közvetlen főnököm, aki minden áldott hétfő reggel zavartan próbál nem a hasamra nézni és közben valami olyasmit dünnyög, hogy „látom, megint nem unatkoztál hétvégén….” Erre én nagyon értelmesen szoktam nézni, mire ő „hogy már megint mekkorát nőt a hasad a hétvégén….”

A nagyobb főnök meg azt közölte, hogy nekem biztos könnyű lesz a szülés, mert „én olyan fiús vagyok”… (muhahhaha)

A főfőfönök is általában zavarba jön, ha összefutunk (nem értem, hogy ez miért standard egyes pasiknál?) és gyorsan elkezd a saját gyerekeiről beszélni.

Úszásnál még a régi fürdőruhámban úsztam a múlt héten és a fő parám az volt, hogy abban nem terhes, hanem sokkal inkább hájpocaknak látszódik a hasam. De aztán pénteken egy idős néni „leszólított” és megnyugodtam. Elégedetten olajoztam a hasam zuhanyzás után, erre a néni először csak sandított, majd nyíltan elkezdett bámulni és közölte, hogy nagyon szép és formás pocakom van. Nos, hivatalosan kijelentem, erre a mondatra vártam 32 éve. A legeslegkényesebb pontom a hasam, leginkább dugdosni szerettem. De mióta a kis pomogácsok nagyon szép feszesre és formásra kitöltötték, most én is szeretem. Úgyhogy a nénit rögtön a szívembe fogadtam, még ha furcsa is volt, hogy ő felöltözve mustrálja, ahogy én pucéran kenegetem magam.

Egy a lényeg, hogy nagyon élvezem a pocakos létet. Este a legjobb, mikor a vacsi után elfekszem (terpeszkedem) és akkor beindulnak a babócák, leginkább a jobb oldali, aki azt hiszem Ákos. Anna baba pedig lustálkodik, minimális rezgéseket keltve.

A pocakosodás egyetlen szépséghibája, hogy… viszket. Gondolom szegény kis szövetek erőlködnek ezerrel, hogy nyújtsák a bőrt, az meg ahogy tágul, úgy vékonyodik ééééés persze viszket. Pedig kenem én reggel és este (van kismamaolajam, Kinga-féle szuperolajam, bio-hasolajam, gránátalmamag olajam és most vettem avokádó olajat is – nem sajnálok magamtól semmi jót:)  is. No mindegy, legyen ez a legnagyobb gondom a terhesség alatt és persze kérem az Égieket, hogy a csíkosodástól is mentsenek meg!

15-ére kaptunk időpontot genetikai ultrahangra. Tulajdonképpen az egyik lány az ikres fórumról ajánlotta a dokinőt, hogy az egyik legjobb genetikus az országban, és amit ő nem lát, az nincs is. Én meg abból a szempontból igenis ’földhözragadt’ vagyok, hogy jobban bízok a saját (ne meg persze az ő szemében) szememben, mint mindenféle már eredményben.

Andris nem akart bejönni velem, mert fejébe vette, hogy inkább legyen meglepetés, ő nem akarja tudni a nemüket. Úgyhogy egyedül feküdtem fel a vizsgálószékbe, de helyes volt a dokinő és a nővérke is, mikor kiderült, hogy Andris miért nem jött be, rögtön javasolták, hogy akkor most gyorsan megnézik és aztán jöjjön be ő is. A dokinő kábé 20 másodperc múlva közölte is a ’diagnózist’: egy kisfiú és egy kislány… Nyirm… pont így szerettem volna… szóval én innentől kezdve teljesen meg voltam hatódva. Andrist is behívták, úgyhogy közösen élvezhettük a babamozit. Nagyon édesek voltak, mindkettő mocorgott a nekem igen szűkösnek tűnő kis helyén. Most 210 és 260 grammosak. A kislány mindig odarakta a kis kezét az arca elé, a dokinő meg elkezdte kocogtatni a pocim, hogy kicsit elmozdítsa. Olyan rossz volt látni, ahogy kocogtatott az egész kisbaba teste ’rázkódott’ bele, úgyhogy gyorsan szóltam, hogy ezt azonnal hagyja abba. A végén megkaptuk az egész mozit DVD-n, úgyhogy lesz mit mutogatni mindenkinek

Elvileg másnap kellene menni a saját dokimhoz, de nem akarom szegénykéket kitenni két nap egymás után ultrahangos sugárzásnak (jó-jó, lehet, hogy hülyeség, de akkor is), szóval lemondtam. Így mehettünk be vasárnap a dokim ügyeleti idejében a kórházba. De jó hangulata volt, mert szinte üres volt az egész kórház és a dokim se volt annyira elfoglalt, mint egyébként. Vittünk neki be egy kis sütit (höhö kókuszos masszából X és Y kromoszómákat formáztunk), hadd csipegessen ráérő idejében. Nagyon aranyos volt, ő is rendben talált mindent, majd rögtön megkérdezte, hogy akkor most ugye megnézzük a nemüket? Erre én szabadkoztam, hogy hááááát, Andris szeretne meglepetést; mire közölte, hogy nyugodjunk meg lesz elég meglepetés majd, erre az én drága uram se szó, se beszéd rögtön beleegyezett a kukucskálásba. Alaposan ’körülnézett’, megmutatta a „kis teknőst”, ami maga egy fütyi kezdemény, illetve a kislánynál meg a fütyi kezdemény hűlt helyét csodálhattuk meg. A vizsgálat végén még megkérdezte, hogy állunk a babakelengyékkel. Vigyorogva rávágtuk, hogy egy szimpla babakocsin kívül még nincs semmink. Erre nagyon meglepődött és mondta, hogy hát, mi tudjuk, de szerinte illene elkezdeni a beszerzést, mert hogy valamire egy csomót kell várni… Mondjuk mi nem szeretnénk semmiféle flancot, úgyhogy szerintem simán összeszedünk mindent egy-két hét alatt majd tavasszal. Addig meg: „hejj, ráérünk arra még!”

Hát elég nyomoroncul telt ez a hét, tekintve, hogy az én szupertúlélőnek hitt szervezetem is le tudott robbanni. Kedden a villamoson leült velem szemben egy fickó, aki a beteg emberek legminimálisabb társas szociális viselkedésére is fittyet hányt. Az orrán és a száján át folyamatosan váladékozott, de úgy, hogy nem használt zsebkendőt, kezét néha akkurátusan a ruházatába törölte. Persze én vagyok a barom, hogy ilyenkor nem ülök át egy másik székre és nem gondolok a kis babócákra jobban, de persze az én szociális érzékenységem tiltakozott az ellen, hogy átülésemmel ’megbántsam’ a pasast. Szóval estére már nem voltam túl jól, de szerdára már jött a végtaggyengeség, taknyolás, orrdugulás, világvége-hangulat. Próbáltam az ilyenkor szokásos ’kombót’: fokhagyma, mézes tea, lilahagyma, citrom, de nem lett sokkal jobb. Szúrt a mellkasom, állandóan köhögési ingerem volt, de nem szakadt fel semmi. Pénteken aztán Andris hozott nekem homeopátiás bogyókat, meg homeós köptetőt és attól rohamosan javulni kezdtem.

Sajnáltam a kis pomogácskákat, mert minden köhögésnél az jutott eszembe, hogy össze-vissza rázkódhatnak, de szerencsére nem adták jelét, hogy nekik is rossz lenne, úgyhogy szerencsésen megúsztam…..

A szombati nap délelőttje rádiójátékok hallgatásával telt. Még szerdán együtt kajáltam régi, laboros kollégákkal és az egyikük, Jani, mutatott egy tuti weboldalt, ahonnan régi hangjátékokat, meselemezeket lehet letölteni, úgyhogy végre megvan a Kvantum Fantum csapdája és a Minden egér szereti a sajtot (gyermekkorom kedvencei) digitális formátumban is. Úgyhogy nagy hencsergés közepette hallgattuk meg Háy János Gézagyerekét és a fentebb említett egeres mesét. Szolid bevásárlást tettünk a ’madaras teszkóban’, Andris nagyon hamar megunja a shoppingolást, általában pont akkor, amikor én kezdek belelendülni és nem elfelejteni mindenféle egészséges dolgot venni a gyerkőcöknek. Mindegy, nagyjából nem felejtettünk el semmit. Otthon isteni zöldbabfőzeléket rittyentettem fél óra alatt és már ájultunk is le pihizni a tévé elé megnézni Beszterce ostromát. Kis pomogácsoknak egy szavuk sem lehet, ma nagyon sokszínű kulturális programot kaptak! Délután még átléptünk Lukiékhoz egy kis játékparty-ra, de én már kicsit nyügi voltam, mert nem a megszokott játékok –cattan/póker/scrabble- valamelyikét játszottuk, hanem egy új stratégiásat, és ez baromi lassan ment. Úgyhogy míg a fiúk elmentek szaunázni és Edina meg lefektette a kis Zsombit én aludtam egy órát. Aztán irány haza és folytatódott a szunya.

Vasárnap reggel már nem volt nagy fetrengőzés, mentünk Nagykovácsiba Yoyookáékhoz kirándulni. Meglepetésünkre Nyuszi is megjelent, hogy ő is csatlakozik a csipkebogyószedő csapathoz. Nagyon helyes kis pocija van, persze azért nagyobb, mint az enyém; hisz neki már csak 3 hónap van vissza. Irtóra be kellett öltözni, -13 fok volt odakint. Szépen kiballagtunk a faluból és a kopogósra fagyott földeken egy jó fél óra gyaloglás után jutottunk el egy festőien szép csipkebogyómezőre. Volt vagy 500 bokor, és mindegyiken más színű, ízű és formájú bogyóval. A többiek lelkesen falatoztak a bokrokról, de én eleinte nem mertem, hátha a gyerekek nem szeretik a vastag jégpáncélba bújtatott, fagyos és nyers csipkebogyót. Persze győzött a kíváncsiságom és percek múlva lelkesen majszoltam én is. Irtó érdekes volt, savanyú, édes, kásás belű, kesernyés, ízorgia volt minden egyes bogyó. Fél órát bírtunk aztán teljesen összefagyva indultunk visszafelé. Egy tanyán vezetett át az út, ami igazából nem az az út volt, amelyen jöttünk, hanem egy másik, ami Yoyooka szerint egy folyóhoz vezet és mindenképp látnunk kell. Szóval a lovastanyán nekem nem nagyon akaródzott átvágnom, mert egy: magánterület, kettő: ahol lovak vannak elkerítve, ott biztos van egy-két őrzőkutya is. Na és persze kinek lett igaza? Na kinek? Épp a tanya közepén baktatunk, Nyuszika békésen lovakat simogat, amikor oltári csaholással feltűnt négy kutya. Mondanom sem kell, nekem rögtön a földbe gyökerezett a lábam és cincogtam, hogy nekem ez most így nagyon nem jó. Szerencsére ’hepiend’ lett a vége, mert a kutyákról hamar kiderült, hogy inkább barátkozni akarnak, mintsem acsarkodni. A kalandot megúszva szerettünk volna sütizni egyet a kedvenc ’karamellás képviselőfánkososunk’nál, de sajna be volt zárva. Yoyookáéknál depóztunk egy rövidet, átmelegedtünk, aztán indultunk haza, mert Lacikával 4-kor kezdődött a Tilosban az adás (ezúttal SzólóDuóval és Fisével), este meg még színházjegyünk is volt. Jó volt a nap, hajtós, de hehe kezdődik a hét, majd kipihenem a melóhelyen. :)

Most már, hogy visszavonhatatlanul látszik a pocakom, úgy gondoltam, hogy meglepem magamat és a kis pomogácsokat egy-két aranyos kismamagönccel. Mivel az egész város SALE, 50-70%-OS LEÉRTÉKELÉS táblákkal van tele, gondoltam ez vonatkozik a bébiváró anyukákra is. Csütörtökön munka után az első utam a Lövőház utcába vezetett. Itt van egy kismamaruha bolt mellette pedig a saját OUTLET-je. Rafkósan van kitalálva, mert az outlet be van zárva, bár ég bent a villany és csak úgy nyitják ki neked az ajtót, ha előtte körbenézel a normál boltban. Tettem egy tiszteletkört aztán átkunyiztam magam az outlet-be. Háááát, nagy csalódás volt. Leginkább szar dzsörzé zsákruhák voltak, meg sehogy se álló cuccok. Azért persze találtam két felsőt, meg egy szoknyát, de persze mondanom sem kell, leginkább valami vagány farmert kerestem volna.

Pénteken még folytattam a ruhaturnét. A H&M-ben persze vannak irtó jó cuccok, de persze jó drágán. A C&A-ban pedig szintén gagyiland fogadott. Így legalább nem költöttem, mehettem nyugodt lelkiismerettel a fodrászomhoz. Nem voltak sokan, úgyhogy az én pocakom volt a központ, persze csak addig, míg nem kezdődött el a hajvágás. A drága Szilvinek ugyanis az egyik fő tulajdonsága az, hogy imád csacsogni hajszobrászás közben. Hiába egyeztettük, hogy csak kicsit igazít és azután jól ’megtép’, mire észbe kaptam, úgy néztem ki mint egy 9 éves kisfiú… még szerencse, hogy van a  pocim és nem néznek fiúnak  :)

Este még elmentünk a kortárs táncművészeti verseny nyitó estjére, ahol bár évek óta visszajáró vendégek vagyunk, most se értettünk egy vak hangot sem a produkciókból. A kis pomik se élvezték sem a zenét, sem a látottakat; így buzgón simogattam őket és szépen angolosan távoztunk is a szünetben. Holnap szombaaat!

Kedd rögtön úgy indult, hogy mindenki lebetegedett. 4 tagú kis munkacsapatunk 1 főre, azaz rám korlátozódott. Cseppet sem bántam, mert így legalább volt időm összeszedni a gondolataimat az esti kiállítás megnyitóra. Végül is nem kell hosszú blabla, úgyis mindenkit az ingyen pogi meg a bor érdekel. Úgyhogy nem is vittem túlzásba a készülést, mert persze közben regisztráltam egy ikres fórumon, ahol persze muszáj volt minden topikba beleolvasnom, kérdeznem és kommentelnem. Aztán hogy-hogy nem, hirtelen véget ért a munkaidő és már robogtam is a kiállításra. Háááát, ahogy közeledett a megnyitó ideje, egyre többen jelentek meg és estem pánikba. 6 előtt pár perccel már vagy 30-an voltak. Leginkább már semmi kedvem nem volt az egészhez, főleg, amikor 6-kor berobogott az egész kiállítás fő szervezője, aki közölte, ő is beszél pár szót. Szuper, és akkor az én pár szavammal mi lesz? Én akartam keveset beszélni…. Grrrr… Befutott még vagy 25 ember, így már a csilláron is lógtak, szóval elkezdődött a rémálom, a fickó természetesen elmondta az én általam elmondani óhajtott szöveg hetven százalékát, majd teljes lelki nyugalommal és egy kis vigyorral az arcán átadta nekem a szót, hogy én majd részletesen fogom taglalni a kiállítása művészeti mélységeit. Hát taglaltam… Kb. egy 4 percet makogtam és közben végig arra gondoltam, hogy most azonnal megmondom nekik, hogy én 17 hetes terhes vagyok, és most azonnal haza akarok menni. De aztán valahogy vége lett és két pogácsa elfogyasztása és némi szocializálódás után szépen leléptünk Andrissal. Holnap nődoki -AFP!

Szerda

Nem mentem reggel úszni, Andris lebeszélt, mégse éhgyomorra ússzak egy órát a vérvétel előtt. Így otthon szöszögtem komótosan, kancsóba pisiltem majd ügyesen áttöltöttem a kórházban kapott minifiolába aztán már rongyoltam is, nehogy lekéssem a saját vérszívásomat. A kórház tömve volt pocakosokkal, ennyien még sose gyűltünk össze egy kupacban. Nagy nehezen előkerült az én dokim is, és elég hullán nézett ki… reggel 8-kor. Mondjuk lehet, hogy ő volt az éjszakai ügyeletes, nem tudhatom, de elég bátortalanul nyújtottam oda szúrásra az alkarom. Szerencsére most nem fájt  és utána rögtön mondta, hogy gyorsan levezet vmi terhesgondozóba a pisimmel egyetemben. Eléggé betojin osontam mellette, mert mindenképpen akartam a kezébe nyomni egy borítékot (mióta terhes vagyok, még csak a kórházban fogadott és sose kért pénzt), de nem vagyok egy nagy zsonglőr ebben. Szerencsére a második lépcsőfordulóban, ahol se kismama, se más doki nem jött szembe, egy szerencsétlen ’ezt szeretném odaadni, boldog új évet’ felhanggal, a kezébe nyomtam. Simán elsüllyesztette a zsebébe. Kb. 10 perc alatt végeztem lent is – ahol vmi főnővér vitatkozni kezdett velem, hogy én nem lehetek 17 hetes terhes…. Aztán mikor elővette a naptáros-számolgatós kisokosát, persze hogy kiderült, hogy nekem van igazam… ha-ha-ha. A nődoki most nem uh-zott meg (pedig titokban reménykedtem, hogy láthatom az én kis pomogácsaimat), jövő csütörtökön kell hívni az eredmény miatt.
Bent a melóhelyen persze kétoldali munkaundorom lett, így inkább szörfölgettem az ikres fórumon, ahol valaki ajánlott egy szuper genetikust, aki bármit észrevesz a 18. heti ultrahang alapján… Én a vérvételes adatokban úgyse nagyon hiszek, úgyhogy némi gondolkodás után felhívtam és kértem is időpontot. Nem túl olcsó, de legalább megnyugtat és ez a lényeg, nem? Viszont este még be kell adnom valahogy az én kis férjemnek…

Hát szó, ami szó, nem vittem túlzásba a tavaly indított blogom írását. De majd most, így a januári lendülettel veszek egy nagy levegőt és belevetem magam a blogírásba. Punktum.

Ma erőt vettem magamon és lementem reggel 6-ra az Andrissal az uszodába. Reménykedtem, hogy valahogy becsúszhatok a fedett részbe is, mert nem volt kedvem a hajnali -7 fokos hidegben a nyitott medencében úszni a többiekkel. Mázlim volt, a fedettben volt egy tök üres sáv, amiben vígan pancsolhattam 7-ig. A mellettem levő sávban úszott egy csaj, akinek (szerintem) szintén pocija volt, de persze nem mertem rákérdezni, mert hátha csak hasas picit, mint Sziszó, és akkor meg jól a lelkébe gázoltam volna.

Melóhelyen persze ilyenkor a nagy pangás van, legalábbis nekem, mert Zsófihoz tömegével zarándokoltak a hallgatók mindenféle kérdéssel. Úgyhogy nekem volt időm e-maileket szanálni, netezni és más hipp-hopp fél 2 lett, mentük ebédelni. Zöldbabfőzeléket választottam, gondoltam hadd örüljenek a kis pomogácsok odabent, de ez inkább levesre hasonlított, mint főzelékre….grrrr… jó éhes maradtam, így elpusztítottam Zsófi maradék rizsét is.

A délután már hamar telt, 4-kor leléptünk és én még elrongyoltam a kiállítás installálást megnézni. Mert ugye azt még nem írtam, hogy holnap fogok először kiállítás-megnyitóként debütálni. Tulajdonképpen én sem értem, miért engem kértek fel, de Ildi barátnőm olyan lelkesen bizonygatta, hogy nekik én kellek, hogy végül belementem. A kiállítótér elég kicsi, szerintem 50 négyzetméter az egész és ebben van kirakva 13 ember anyaga… Megnyugodtam, ide úgyse fér be 10 embernél több közönségnek, szinte mindegy mit mondok…. J

7-re értem haza és már alig vártam az elnyúlást a TV előtt, amikor is furcsa remegés fogadott hastájon… Ezek a kis pomogácsok lennének? Andris is odarakta a kezét, ő is érezte a mocorgást. Igazán semmit nem lehet pontosan kivenni, csak azt, hogy ficánkolnak a kicsik. Furi érzés volt, de aztán elkönyveltük, hogy a Bud Spencer filmnek örültek annyira… (Azért én csendben reménykedem, hogy az egyikük azért lány lesz…;)