Már túl vagyok a harmadik itthon töltött héten. Még saját magam is meglepődöm, hogy mennyire hamar telik itthon az idő. Az első hét mondjuk furcsa volt, mert én is rá voltam még kattanva a munkára, naponta többször beszéltem a bentiekkel, észt osztottam stb. A második héten meg már egyre kevesebbszer jutott eszembe az egész munkahelyesdi… Meg persze kitaláltam, hogy amíg így egyben vagyok menjünk még el kettesben Andrissal Sopronba, „lenyaralni” a még nászajándékba kapott utalványt. Természetesen sikerült a március végi tél utolsó napjait kifognunk, így a napozások és az erdei séták kimaradtak, cserébe viszont minden nap úsztunk sokat, amit a gyerkőcök is nagyon élveztek.
Tekintve a mi sajátos életvitelünket, továbbra is 5-kor keltünk minden nap, ami nem is volt baj az első két nap, mert a városi uszoda, ahova belépőt kaptunk 5.30-kor nyitott hétköznap. De jött a szombat, amikor csak 9-kor volt nyitás. Jót röhögtünk magunkon, hogy biztos nincs más ember a szállodában rajtunk kívül, aki reggel 5-től rádiót hallgat/tévézik/társasozik – azaz próbálja elütni az időt reggel 7-ig, hogy kinyisson végre a szállodai uszoda :)
Bepróbálkoztam egy kisebb, 3km-es túrával is, amin rajtunk kívül vagy 20 nyugdíjas és egy kisgyermekes pár vett részt, de nincs mit szépíteni a dolgon… kb. 1 kili után, ahogy emelkedni kezdett az út, tudtam, hogy ez nekem már nem fog menni, úgyhogy szépen visszakullogtam az ösvényen.
Nem volt rossz Sopron, de be kell vallanom, hogy a megérkezésünk 4. órájában én már azt mondtam Andrisnak… jó itt, de inkább most már csak otthon legyünk a terhesség végéig…
