Kedd rögtön úgy indult, hogy mindenki lebetegedett. 4 tagú kis munkacsapatunk 1 főre, azaz rám korlátozódott. Cseppet sem bántam, mert így legalább volt időm összeszedni a gondolataimat az esti kiállítás megnyitóra. Végül is nem kell hosszú blabla, úgyis mindenkit az ingyen pogi meg a bor érdekel. Úgyhogy nem is vittem túlzásba a készülést, mert persze közben regisztráltam egy ikres fórumon, ahol persze muszáj volt minden topikba beleolvasnom, kérdeznem és kommentelnem. Aztán hogy-hogy nem, hirtelen véget ért a munkaidő és már robogtam is a kiállításra. Háááát, ahogy közeledett a megnyitó ideje, egyre többen jelentek meg és estem pánikba. 6 előtt pár perccel már vagy 30-an voltak. Leginkább már semmi kedvem nem volt az egészhez, főleg, amikor 6-kor berobogott az egész kiállítás fő szervezője, aki közölte, ő is beszél pár szót. Szuper, és akkor az én pár szavammal mi lesz? Én akartam keveset beszélni…. Grrrr… Befutott még vagy 25 ember, így már a csilláron is lógtak, szóval elkezdődött a rémálom, a fickó természetesen elmondta az én általam elmondani óhajtott szöveg hetven százalékát, majd teljes lelki nyugalommal és egy kis vigyorral az arcán átadta nekem a szót, hogy én majd részletesen fogom taglalni a kiállítása művészeti mélységeit. Hát taglaltam… Kb. egy 4 percet makogtam és közben végig arra gondoltam, hogy most azonnal megmondom nekik, hogy én 17 hetes terhes vagyok, és most azonnal haza akarok menni. De aztán valahogy vége lett és két pogácsa elfogyasztása és némi szocializálódás után szépen leléptünk Andrissal. Holnap nődoki -AFP!
Nem mentem reggel úszni, Andris lebeszélt, mégse éhgyomorra ússzak egy órát a vérvétel előtt. Így otthon szöszögtem komótosan, kancsóba pisiltem majd ügyesen áttöltöttem a kórházban kapott minifiolába aztán már rongyoltam is, nehogy lekéssem a saját vérszívásomat. A kórház tömve volt pocakosokkal, ennyien még sose gyűltünk össze egy kupacban. Nagy nehezen előkerült az én dokim is, és elég hullán nézett ki… reggel 8-kor. Mondjuk lehet, hogy ő volt az éjszakai ügyeletes, nem tudhatom, de elég bátortalanul nyújtottam oda szúrásra az alkarom. Szerencsére most nem fájt és utána rögtön mondta, hogy gyorsan levezet vmi terhesgondozóba a pisimmel egyetemben. Eléggé betojin osontam mellette, mert mindenképpen akartam a kezébe nyomni egy borítékot (mióta terhes vagyok, még csak a kórházban fogadott és sose kért pénzt), de nem vagyok egy nagy zsonglőr ebben. Szerencsére a második lépcsőfordulóban, ahol se kismama, se más doki nem jött szembe, egy szerencsétlen ’ezt szeretném odaadni, boldog új évet’ felhanggal, a kezébe nyomtam. Simán elsüllyesztette a zsebébe. Kb. 10 perc alatt végeztem lent is – ahol vmi főnővér vitatkozni kezdett velem, hogy én nem lehetek 17 hetes terhes…. Aztán mikor elővette a naptáros-számolgatós kisokosát, persze hogy kiderült, hogy nekem van igazam… ha-ha-ha. A nődoki most nem uh-zott meg (pedig titokban reménykedtem, hogy láthatom az én kis pomogácsaimat), jövő csütörtökön kell hívni az eredmény miatt.
Bent a melóhelyen persze kétoldali munkaundorom lett, így inkább szörfölgettem az ikres fórumon, ahol valaki ajánlott egy szuper genetikust, aki bármit észrevesz a 18. heti ultrahang alapján… Én a vérvételes adatokban úgyse nagyon hiszek, úgyhogy némi gondolkodás után felhívtam és kértem is időpontot. Nem túl olcsó, de legalább megnyugtat és ez a lényeg, nem? Viszont este még be kell adnom valahogy az én kis férjemnek…
