15-ére kaptunk időpontot genetikai ultrahangra. Tulajdonképpen az egyik lány az ikres fórumról ajánlotta a dokinőt, hogy az egyik legjobb genetikus az országban, és amit ő nem lát, az nincs is. Én meg abból a szempontból igenis ’földhözragadt’ vagyok, hogy jobban bízok a saját (ne meg persze az ő szemében) szememben, mint mindenféle már eredményben.
Andris nem akart bejönni velem, mert fejébe vette, hogy inkább legyen meglepetés, ő nem akarja tudni a nemüket. Úgyhogy egyedül feküdtem fel a vizsgálószékbe, de helyes volt a dokinő és a nővérke is, mikor kiderült, hogy Andris miért nem jött be, rögtön javasolták, hogy akkor most gyorsan megnézik és aztán jöjjön be ő is. A dokinő kábé 20 másodperc múlva közölte is a ’diagnózist’: egy kisfiú és egy kislány… Nyirm… pont így szerettem volna… szóval én innentől kezdve teljesen meg voltam hatódva. Andrist is behívták, úgyhogy közösen élvezhettük a babamozit. Nagyon édesek voltak, mindkettő mocorgott a nekem igen szűkösnek tűnő kis helyén. Most 210 és 260 grammosak. A kislány mindig odarakta a kis kezét az arca elé, a dokinő meg elkezdte kocogtatni a pocim, hogy kicsit elmozdítsa. Olyan rossz volt látni, ahogy kocogtatott az egész kisbaba teste ’rázkódott’ bele, úgyhogy gyorsan szóltam, hogy ezt azonnal hagyja abba. A végén megkaptuk az egész mozit DVD-n, úgyhogy lesz mit mutogatni mindenkinek
Elvileg másnap kellene menni a saját dokimhoz, de nem akarom szegénykéket kitenni két nap egymás után ultrahangos sugárzásnak (jó-jó, lehet, hogy hülyeség, de akkor is), szóval lemondtam. Így mehettünk be vasárnap a dokim ügyeleti idejében a kórházba. De jó hangulata volt, mert szinte üres volt az egész kórház és a dokim se volt annyira elfoglalt, mint egyébként. Vittünk neki be egy kis sütit (höhö kókuszos masszából X és Y kromoszómákat formáztunk), hadd csipegessen ráérő idejében. Nagyon aranyos volt, ő is rendben talált mindent, majd rögtön megkérdezte, hogy akkor most ugye megnézzük a nemüket? Erre én szabadkoztam, hogy hááááát, Andris szeretne meglepetést; mire közölte, hogy nyugodjunk meg lesz elég meglepetés majd, erre az én drága uram se szó, se beszéd rögtön beleegyezett a kukucskálásba. Alaposan ’körülnézett’, megmutatta a „kis teknőst”, ami maga egy fütyi kezdemény, illetve a kislánynál meg a fütyi kezdemény hűlt helyét csodálhattuk meg. A vizsgálat végén még megkérdezte, hogy állunk a babakelengyékkel. Vigyorogva rávágtuk, hogy egy szimpla babakocsin kívül még nincs semmink. Erre nagyon meglepődött és mondta, hogy hát, mi tudjuk, de szerinte illene elkezdeni a beszerzést, mert hogy valamire egy csomót kell várni… Mondjuk mi nem szeretnénk semmiféle flancot, úgyhogy szerintem simán összeszedünk mindent egy-két hét alatt majd tavasszal. Addig meg: „hejj, ráérünk arra még!”
