Tegnap töltöttük be a 39. hetet. Reggel fél hétkor (mit csináljak... néha kicsit lustálkodunk is...) felkeltünk, kint gyönyörű napsütés és madárcsicsergés fogadott. Lógattam az orromat és mondom Andrsinak, látod, ha előre tudtuk volna, hogy ilyen kis kivárós pocaklakóink vannak, egy-kétszer lemehettünk volna a Balcsira. Erre egymásra néztünk és racionalitás ide, "már csak egy hét van hátra" oda 25 perc múlva (hja kérem, mi nem egy tökölős társaság vagyunk...) már robogtunk Földvár felé, megszöktünk Budapestről.
Hááát be kell vallanom, hogy az elmúlt egy havi szoba- és kertfogság után a tegnapi nap maga volt a paradicsom. Hintaágyban feküdtem, bámultam a tavat, lángost ettem (sajnos hekk nem volt-pedig a gyerekek azt kívánták volna...;), és fürödtem (sajnos úszni nem tudtam, annyira vizes már a combom, hogy hiába rugkapáltam, lemerült a lábam a vízben:( ) a Balcsiban. Persze még arra is maradt idő, hogy Rejtő Szőke ciklonjába is "belekóstoljak".
Üres volt a part, gondolom még tart a suli és nem kezdődött meg a szezon. És volt egy nagyon megható momentum is. Vannak a nádasban állandó hattyúlakók, akik egy idő után, miután észrevették, hogy ott vagyunk, úgy gondolták, hogy megmutatják az ő kis fiókáikat, az ő kis ötösikreiket. Aranyosan körbeúsztatták őket előttünk, majd a stégen tanítgatták őket tisztálkodni... Nagyon megható volt.
Remélem egy hét múlva már mi is így mutatjuk majd be a mi kis babócáinkat...