Tudom, hogy már valaki megkapta a történetünket e-mailben, de engedtessék meg, hogy nyolc napos ikergyermekeim anyjaként legyek annyira lusta, hogy csak bekopizzam ide a sztorinkat:)
A gyerekek nyolc naposak, úgyhogy van már mire visszagondolni... Június 17-én reggel 7-re mentünk a kórházba, mert -sajnos ilyen a magyar kórházi rendszer - az ikreket nem nagyon engedik túlhordani. (Bevallom én is örültem egy kicsit, hogy valami már történni fog, a terhesség végén már szó szerint csak vegetáltam - óriásbálnaként terültem egyik pamlagról a másikra, illetve ha nem pihegtem, akkor a terhesség utolsó hetében kijött kiütéseimet vakargattam.) Szóval a kórházban miután túlestünk az adminisztráción, rákapcsoltak CTG-re, ahol nagyon hamar kiderült, hogy 5 perces fájásaim vannak. Jó-jó éreztem én valamit, de nem gondoltam volna, hogy ez már az lehet... Aztán előkerült a dokim is, aki szerint nem tágultam és inkább a császárt forszírozta. Vártunk még egy ideig, majd hirtelen valaki bejött, hogy akkor mi következünk. ????? Megijedni sem volt idő, a roma műtősfiú már hajított is rá a gurulós ágyra és irány a műtő. Nem gondoltam volna, hogy egy ekkora stáb dolgozik egy császármetszésen - 3 doki, 2 asszisztens, 1 aneszteziológus, a műtősfiú meg még vagy három ember (akikről nem tudtam kicsodák) nyüzsgött a műtőben. Mindenki nagyon kedves volt, az egészből nem éreztem semmit, kivéve persze azt, hogy szó szerint kirángatják belőlem a gyerkőcöket. 10.04-kor "elő is került" Ákos, 0.5-kor Anna. Azonnal elvitték őket, majd egy pillanatra fölém tartották a kis csomagokat. Sajnos, miközben az ember kiterítve fekszik és az egész testét rázza a remegés (állítólag a császármetszéses műtétnél normális) nem tud azonnal anyai érzés kialakulni, így gyorsan kaptak egy puszit és már vitték is el őket. Az egész műtét egyébként nem tartott tovább 25 percnél.
Utána letoltak a kórtermemben és megkezdődött a 12 órás vízszintesen fekvés, várva hogy elmúljon az érzéstelenítő hatása. Andrist elküldtem ebédelni, meg a nagyszülőkért és a műtét után másfél órával megjelent egy csecsemősnővér, hogy nem akarom-e látni a babákat. Mondom, hogy a manóba ne? De ezt ő úgy értelmezte, hogy kihozta őket és bepakolta szépen mellém az ágyba majd el... Én csak pislogni tudtam (szó szerint), hiszen frissen műtöttként még a fejemet sem volt szabad felemelnem, a nővérhívó gombot meg nem értem el. Végig azon fohászkodtam, hogy csak ne bőgje el magát valamelyikük, mert sajnos akkor nem tudok mit csinálni. De a gyerkőcök békésen nézelődtek mellettem egy másfél órát és a nagyszülőket is pont ez az idilli kép fogadta, úgyhogy volt nagy öröm és sírás-rívás egyszerre.
A kórházi tortúráról nem is írok többet (mindenesetre a császármetszéses vágás után felállni és újra megtanulni létezni felér egy 12 órás futás után újra megtanulni járással), csak zárójeles megjegyzésem, hogy főhajtás a magyar egészségügyben dolgozó ápolók és nővérek előtt....
Szombattól meg itthon tengetjük napjainkat, szokjuk egymást... Persze már elkövettünk pár igazi szülői bakit - pl.túletettük a gyerekeket aztán meg értetlenül álltunk a hascsikarós, napi háromszor a pelenkát telefosós gyerekek előtt.
