Emlékszem, amikor szeptemberben erős gyanúm támadt, hogy családbővülés előtt állunk, akkor amellett, hogy örültem, tudtam, hogy elindul egy olyan folyamat, ami végérvényesen megváltoztatja az életünket, nincs már visszaút... Ez persze nem baj, csak most itt, a nagy esemény küszöbén is azt érzem, hogy pikk-pakk elrepült ez a 9 hónap és egy héten belül megváltozik minden.
Tegnap voltunk dokinál, aki megerősítette, hogy nem engedi túlhordani az ikreket, mert az már egy csomó veszéllyel járhat, tehát, ha 16-áig nem indulnak meg maguktól a kis pomogácsaink, akkor császár. Nyirm. A mi kis csemetéink persze boldogan ficánkolnak a pocakomban, fittyet hánynak hideg és melegfrontra; úgyhogy most már komolyan el kell beszélgetni velük, hogy anyu és apu nem viccelt eddig sem, és jó lenne a héten elindulni maguktól a nagy úton...
Próbálok nekik erőt küldeni, hiszen nagy feladat előtt állnak. Hétvégén néztünk egy dokumentumfilmet, amiben ikres terhességeket és szüléseket mutattak. Hát be kell vallanom, én sajnáltam szegény kis babócákat... A világrajövetelnek egyik módja sem egyszerű. Természetes módon született picik össze-vissza nyomodnak a szűk kis csatornában, mire ki tudnak bújni. Császármetszésnél pedig boldogan lebegnek a meleg magzatvízben és egyszercsak vakító fény támad és egy gumikesztűs kéz elkezd matatni utánuk.
Szóval nem tudom... Reménykedem, hogy elindulnak maguktól, drukkoljatok, hogy minden rendben legyen, mert így a végére kezd elfogyni a bátorságom... Nyirm..