Eseményteli héten vagyunk túl. Ez már tényleg a finis. Bár Anna és Ákos még vidáman és egyre erőteljesebben ficánkolnak odabent.

Pénteken a doki kimondta az örömhírt, hogy mindketten fejjel lefelé gubbasztanak a pocakban. Erre én indiánüvöltöttem, mire közölte, ne örüljek túlságosan, mert Ákosunk azért oldalvást fekszik, ami még nem tuti. Szívhangjuk rendben volt, már lassan két és fél kilósak.

Délután még hivatalosak voltunk a védőnőhöz, aki a kezdetektől fogva akkora baromságokat mondott, hogy csak pislogtunk mindketten. A mostani alkalomra ezt az üdvözlőmondatot tartogatta: "Na, mikor lesz a nyissz-nyasszm mert az ikrek mindig koraszülöttek és császárral születnek!"  Pffggrrrrrr... nos no comment. A kis pomogácsaink ma már 36 hét3 naposak, 4 nap műlva már hivatalosan sem lesznek koraszülöttek és igenis megpróbálkoznak majd kibújni ott, ahol bejutotttak. Punktum. (Vagy Punk.Tum. ?)

Vasárnapra vártuk Jeskáékat (volt osztálytárs+kis családja). Meleg volt, ücsörögtünk a teraszon, pihengettünk. Aztán csörögtek, nemsokára érkeznek. Gondoltam, na, felveszek valami vendégváróbb szerelést (mióta beállt ez a meleg összesen 3 göncöt vagyok hajlandó elviselni magamon, mindegyik nyári ruha). Szóval épp megközelítem a fregolin száradó ruhákat, amikor valami elkezd lefelé csurogni a lábamon... Aztán már a lábam között. Jó másfél deci. Csöngetnek. Megérkeztek a vendégek. Hívom a szülésznőt. "Andi, irány az ügyelet!". Szegény, éhes jeskáéktól azonnal búcsút veszünk és irány a kórház. Az ügyeletes doki nagyon aranyos, vizsgál, nézeget, a legjobb, amikor egy kis bányászlámpával a fején bevilágít, hogy mi újság odabent. Aztán az ítélet, teljesen zárt méhszáj, normális szívhangok, mehetünk haza, de ha ismétlődik a történet, azonnal vissza a kórházba. Izgi volt, igazi főpróba. Andris azt hitte bent tartanak, így tényleg nagy öröm volt, hogy még hazajöhettünk az igazi finisre.